Nem tudom mi történt Andival, de itt kinn sűrűn félrelép... Na nem úgy, legutóbb is egy utcasarkon tette. Meg is lett az eredménye! A választott 10 km-es túra alatt csak pár utcasarkot sikerült leküzdeni, majd megmagyarázhatatlan módon a sima utcán a magas járdáról úgy sikerült lelépnie, hogy meghúzódott a bokája. Na erre visszavánszorogtunk a Nomad kávézóhoz, ahol kedvesek voltak és kérésünkre adtak jeget. Jegeltük, felpócoltuk majd visszabicegtünk a szállásra, aznapra ennyi volt a móka :) Ez még az elefángolás előtt történt, szóval marhára izgultunk, hogy képes lesz-e Andi végigcsinálni ilyen bokával, hiszen a programra már megtörtént a foglalás, a visszamondás meg persze nem ingyenes (és elég borsos az ára...). Andi jól bírta a strapát szerencsére, így kinéztünk a következő túrát.
Ebben a túrában nincs annyi emelkedés és ereszkedés, ideális a bakancsbetöréshez és Andreát sem terheli meg nagyon, ezért választottuk. A szálláshoz közel van a Monkey Forest Road, azon dél felé battyogva belefutunk a szent majomerdőbe. Ki akartuk kerülni, mondván már voltunk egyszer. Az útikönyv a majomerdő délnyugati csücskében lévő útra hivatkozik, azt kellene megtalálnunk. Az egyik bejáratnál motorosok is száguldoznak kb. 1 méter széles kis úton az erdő szélén, Andi csábított, hogy menjünk inkább arra. Eh, mindegy, kifizettem még egyszer a belépőt. A bejáratnál banánt és egyéb gyümölcsöket árulnak, vettem pár kis banánkát 2.000-ért, hogy izgassuk a makákókat. Az erdő szélén végigmenve több majomcsapatot is láttunk, jól elszórakoztatják maguk egymás kergetésével és az út szélén lévő betoncsatornában történő fürdéssel. Izgattunk is párat banánnal, no arra nem voltam kíváncsi, hogy hogyan mászik ránk, mert haraphatnak is, nincs kedvem tetanuszhoz. Próbáltunk a kisebbeknek adni, ha mázlija van, nem veszik el tőlük a nagyobbak :) Az erdő szélén haladtunk tovább a leírásban megadott úton, amikor nyakunkba szakadt a zápor rendesen. Andival egymásra néztünk, mi legyen, beülni egy kávézóba vagy úszkálni a pocsolyákban. Mivel bakancsban voltunk és volt esőkabátunk, úgy döntöttünk nagyobb móka caplatni az esőben, így továbbindultunk. Megtaláltuk a focipályát, a falut, kinn a főúton a hidat. A faluban egy kis úton lehet a rizsföldek felé menni, ahol a végén tényleg egy keskeny úton a földeket keresztülvágva lehet kijutni megint a főútra. Itt is tele van a környék művészekkel, kirakják a festményeiket a ház falára vagy a nagyobbaknál be lehet menni körülnézni egy galériában. A főút melletti földeken meglestük a manuális madárriasztót: egy vékony bambusz a fölbe szúrva, végén dobozban pár fémdarab ami csörög és a színes ruhadarabokkal tarkított madzag van rákötve aminek a másik végén egy helyi arc ücsörög napernyő alatt. Na ő rángatja a madzagot. Hogy mikor? Amikor elmegyünk mellette... Nem tudom, hogy minket akart-e "riasztani", de amelyik földdarab mellett elmentünk, megszólalt ;) Egy-két dimbes dombos rész után visszaértünk Ubudba, kellemesen telt a séta. Hossz: 8 km Időtartam: 3 óra
Másik nap újra megpróbáltuk a túrát Pejeng és Bedugul felé. Caplatunk, caplatunk kelet felé, amikor elvesztettem a fonalat... A térkép szerint egy folyóm megyünk át, az út pedig vagy hármat keresztez. Már jó ideje mentünk, amikor az első jelentősebb útelágazást elértük, na aztán tippem sem volt, hogy merre, az útkanyarok sem illeszkedtek a térképre. Gondoltam, a helyiek okosabbak, pár ott lebzselt az út szélén így kézenfekvő volt, hogy megkérdezem (pontosabban elmutogatom), hol vagyunk. Na a szakik nekiálltak megfejteni és kiadtak egy olyan pontosságú pozíciót, amit szextánssal is meg tudtam volna határozni: valahol lenn a csudában a térkép délkeleti szélénél. Ez sehogy sem illett a képbe, szóval inkább lelkesen mutogatva próbáltam megtudni, hogy Pejeng a jobbra felé vezető úton van. A bólogatások mértékéből gyanítottam, hogy jó lesz az és elindultunk jobbra. Mentünk, mentünk, beértünk egy faluba, ahol a falra vésett kis térképből gyanítottuk, hogy jobbra kell menni, majd megint balra. Amint az egyik nagyobb templom mellett tanakodtunk Andival, hogy hol vagyunk, egy készséges helyi, Gusti, odajött és segített nekünk. Kiderült, hogy még Sala faluban vagyunk... Gusti viszonylag jól beszél angolul, a kiejtését mondjuk szokni kell. Mesélt sokat a falujukról, épp egy szertartás ment. Úgy nézett ki, hogy szívesen foglalkozik külföldiekkel és nem a pénzre hajt egyből ami általános itt. Megnéztük az otthonát, bevitt minket a családi templomukba is, ahol éppen készülődtek a következő szertartásra. Na itt már érdekes volt a helyzet, angolul tudó hölgy kezdett udvarolni "do you know, you're handsome"-al majd érdekes módon fiatal lányok kezdtek el csoportosulni és felsorakozni a közelben. Ez már kezdett komoly helyzet lenni :) Szerencsére megkérdezték Andit, hogy én vagyok-e a vőlegénye és a válasz után eloldalogtak... Megnéztük, hogy hogyan készítenek előre az isteneknek felajánlásokat illetve maguknak ennivalót a szertartások idejére, majd Gusti elkísért minket a rizsföldeken keresztül a főutat kikerülve Yeh Puluba majd Goa Gajah-ba, ezek turisták által gyakran látogattot templomok. Goa Gajah-nál felszálltunk egy bemo-ra (kicsi busz, görnyedve férsz be, mindig nyitva az ajtaja) és elmentünk az Ubud piacig. Normál ár turistának 10.000 Rp/fő, mi megúsztuk 5.000/fő-ből, Gusti alkudott. Hossz: 10 km Időtartam: 3 óra
Úgy döntöttünk, hogy ajánlás alapján megnézzük a Taro-i elefántparkot, ahol szumátrai elefántokat tartanak és befizetünk mellé biciklizésre és raftingra is. Kezdődtek a nehézségek, valamiért a paypal nem engedte, hogy kifizessem online a túrát (www.baliadventuretours.com), szidtam is rendesen, maradt a jó kis készpénzes fizetés, fejenként 171 USD-t kóstált a három egyben. Na, gondoltam, nem baj, felhívom őket. Sajnos telefonon keresztül nem tudtam elmagyarázni, hogy hol szedjenek fel, mert nem hotelben lakunk és valamiért két utca kereszteződése nem elég neki (Maruti Lane, Dewi Sita Street, Ubud Kelod a címünk, házszám nélkül). Mindegy, mondtam neki, hogy a Monkey Forest Rd-on van egy focipálya, ott várjanak. Nem voltak pontosak, fel is hívtam őket, hogy most jönnek vagy sem. Kb. 20 percet késtek (8.30-9.00-ra ígérték magukat, 9.20-ra jöttek), amúgy kedves volt a sofőr, benn az autóban már egy mézesheteken lévő New Zealand-i, de totál indiai kinézetű házaspár pislogott. Becsüccsentünk és autókáztunk több mint egy órát, mire odaértünk a tetthelyre, egy étteremhez egy dombtetőn.
Biciklizés: lefelé mentünk egész úton, így családoknak is ajánlható, két komolyabb emelkedő volt, de háromnegyedig fel lehet menni lendületből. Az ember ujjai gémberednek el a folyamatos fékezéstől... Megnéztük a vagy 1000 éves falut amit még a filippínók alapítottak, voltunk kávéültetvényen (arabica), láttuk a kakasviadalok helyszínét (maga a viadal nem illegális, csak a hozzátartozó szerencsejáték), egy helyi falusi házat belülről. Több generáció él együtt általában, égtájak alapján helyezik el az épületeket, van pl. szent szoba is. Kb. 17 éves korukban házasodnak. A csoport szétvált az utolsó helyszínen, akinek három programja volt egyben, azt bekísérték az elefánt parkba aszfaltos és főleg földutakon keresztül. Na ide kellett tényleg a mountain bike :) Ha lett volna több időnk, még a kakasviadalt is megnézhettük volna.
Elefántozás: elég szoros a program, fél óránk volt ebédelni az elefántos bemutatóig. Az ebéd kiváló volt, svédasztalosan rakták ki a többféle húsos és vega főételt és a nagyon ízletes töklevest. Még desszert is volt vagy ötféle, bár ezek közül a palacsinta ízlett a legjobban (dadar gulung). Tele pocakkal átvándoroltunk a bemutató helyszínére, kb. fél óráig szórakoztattak minket az elefántok, mászkáltak jobbra-balra, kosaraztak, fociztak, festettek. Amennyiben valaki vállalkozó szellemú volt (bár nem tudom mennyit kóstált), akkor a fehér pólóját befestette az elefánt, csak ki kellett állni a festőállvány elé széttárt karokkal... Egyből a show után mentünk elefánton lovagolni, szép kényelmesen át lehetett mászni rájuk mert az emelvény fala mellé álltak. Fél órás baktatás következett, beszélgettünk "Tia", az elefánt, gondozójával, néztük ahogy gyártja az előttünk lévő elefántos egység az outputot (volt minden, pár kókuszdiónyi gombóc meg fél hordónyi folyékony). Egy gondozó egy elefántot terel csak, összenőnek, szinte barátok. Érdekes, hogy emellett nem egy kifejezetten jó "állás", sőt, nem is állás, az elefántok terelgetése. Ráadásul a gondozó szerint elég megterhelő, ha egész nap kolbászolnak és nem pihennek. Amúgy az elefántok boldogok, ha kapnak elég kaját, több mint 200 kiló növényt kapnak naponta. Banánlevelet viszont ritkán, az csak extra! Amúgy a banán és a levél kell a szertartásokhoz is, inkább oda viszik. Körbeértünk a szép kis ösvényen, majd belementünk az elefánttal a vízbe és a földön álló kollégák segítettek fényképet készíteni. Kiszáltunk, megköszöntünk majd rohantunk egyből a raftingra.
Rafting: több mint egy óra utazás megint a rafting helyszínre a New Zealand-i párral. Beöltözés, a táskákban nem hagyunk semmit, amire egy több felirat is felhívja a figyelmet, mert nem vállalnak felelősséget semmiért, amit a táskákban hagyunk. Van vízhatlan tatyó amiben az értékeket elhelyezzük szóval ez igazából így nem probléma. Hosszú lépcsősoron lecsattogtunk a folyóig, ahol a vezetők fújtak még a hajókba, elpakoltuk a cipőket aztán nyomás. Hölgyek a közepén helyezkedtek el a hajónak, így nem kaptak annyi vizet :) Az elején ülve izgalmasabb volt, bár csak néha nőtt meg az ember adrenalinszintje, igazából családosoknak is bevállalható, nem sokat repültünk a hajóval. A környezet viszont lélekzetelállító, mindenképpen érdemes megnézni! Egy helyen még faragások is vannak sziklában több száz méter hosszan, vízeséseket, madarakat és szép villákat láthatunk. A végén az utolsó 50 méterre beleugrottunk egy kicsit a vízbe. Kiszálltunk, majd elkezdtük a felfelé mászást a lépcsősoron a fenn lévő étteremig, ahol tusolási lehetőség várt minket. Na itt állt lesben a sok helyi, hogy eladjon nekünk pár raklapnyi cuccot. Egy hölgy egészen végig elkísért és mindent megpróbált, hogy megvegyek egy Bali feliratú pólót, indulási ár 150.000 Rp volt, az utolsó ár pedig 10.000 Rp. Az étteremben már nem kaptunk semmit, igazából itt akarják eladni a raftingról készített fényképeket és DVD filmet. Mi ittunk egy juice-t, amiért persze fizetni kellett, készítettünk pár fényképet a lenyűgöző rizsföldekről amire kilátás nyílt az étteremből és utána 20 perc autózás várt minket a szállásig.
A képek sikeresen felmásztak a flickr-re, lehet nézegetni.A jobb felső sarokban lévő "Show Info" menüpontra kattintva megjelennek a képekhez fűzött megjegyzések is.
Eljött a következő nap és elép vadnak éreztük magunkat, hogy körülnézzünk gyalog a környéken. A Lonely Planet-ben kiváló Ubud környéki túraajánlatok vannak, kiböktük az egyiket, aminek a neve "Campuan ridge". A "Campuan" jelentése a leírás szerint: "Ahol két folyó találkozik". A térképen is látható a V alakzat, ahol a két "hatalmas" folyó egybeolvad.
Túra hossza: 7 km Időtartam: 3 óra
Felszerelkeztünk mindketten papuccsal és hátizsákkal majd nekivágtunk. Túlélve a piac és a főutcákon a sok "taksi, taksi", "transport, transport" rámenős vállalkozókat Ubud központjában, továbbcsattogtunk nyugat felé. Egy hídhoz értünk, ami pont a két találkozó folyó felett van, nosza csináltunk pár képe. Vakargattam a fejemet és rájöttem, hogy elhibáztuk az elágazást, fordítva megyünk az ajánlott útvonalon. No nem baj, visszacsattogás fel az Ibah luxusvillához, ahol a behajtó után egy sorompó van, ami már a villa területére vezet. Persze hozzátartozik egy egyenruhás morcos úriember is, akinek még ez sem elég elrettentő, gyengébbek kedvéért egy B5 méretű felirat is van a falra ragasztva, hogy "Campuan ridge trekking" melyik irányban van :) Kicsit tovább gyalogolva, az előzővel megegyező felirat segít, hogy ne a templomszerű építményben keresse az ember a kiutat, hanem egy kis lépcsőn vezet a keskeny út tovább az úticélunkhoz. Elhagyva a városias részt, a magas elefántfűvel szegélyezett, kövekkel kirakott úton caplattunk a dimbes-dombos vidéken keresztül majd találkoztunk a félszemű "rablóval". Egy helyi úriember, akinek a bal szemén szürkehályog virított, lelkesen vigyorogva csápol felénk és üdvözöl. Na ez már gyanús. Lábánál egy bárd és 3 kókusz. Miután átestünk az udvariaskodáson, belekezd a mesébe: ő, amikor még mi nem láttuk, kiszúrt minket a távolból és hogy jót tegyen nekünk, a félszemű akrobatánk a kábé 500 méterre lévő susnyáson és folyón túli fára felmászott iziben, és persze csak nekünk, ugye, loholt vissza a sok kókusszal, hogy itt várjon minket az úton. Még meg sem izzadt :) Miután az utolsó szót is kinyögte, felkapta a bárdot, négy nyeséssel kinyitotta mind a két kókuszt és a kezünkbe nyomta, hogy igyuk. Persze arról, hogy ez mennyibe fáj nekünk, szó se volt, majd a végén, amikor összekapartuk az "aprót" és adni akartunk neki 7000 Rp-t, aszongya, hogy ez inkább 20000 a kettő. Na akkor bepróbáltuk a váltós trükköt, hogy nekünk csak 100000-esünk van, sajna tudott adni visszajárót. Majdnem átváltottunk morcosba és otthagytuk, hiszen ránktukmálta, Andinak meg nem ízlett, így ő az övét nem itta meg. Én meg már kettőt már nem bírtam, az árat pedig sokalltuk, rádásul erőszakos is volt a fickó. A kókusz leve kicsit savanykás volt, nekem mondjuk bejött. Végül kissé morcosan otthagytuk neki a 20.000 Rp-t, mert tudott visszaadni a százasból, de volt olyan pillanat, amikor azon filóztunk, hogy lerakjuk a 7k-t és otthagyjuk a csudába. Puffogva továbbmenve beértünk egy kis faluba, amiben a Koko club is van, ahol az utca széles de az út ramaty. Falusias környezet: tyúkok és tehenek mindenfelé, az egyik tehén kocogott is velünk egy ideig, még néztük is, hogy ez vajon mit akar tőlünk ;) A falu után rizsföldek következnek, ahol úgyszintén találunk művészházakat kirakott festményekkel, itt el tudja képzelni az ember, hogy a gyönyörű tájtól megjön az ihlet. Az út mellett, szép kilátással a teraszos földekre, található egy kávézó, valószínűleg a B5 méretű feliratokban erre gondoltak mint trekking úticél. Nem állunk meg, még jól érezzük magunkat, csak a lábunkat dörzsölte ki papucs, muszáj volt félreállni az út szélére ragtapaszolni.
Kicsit tovább gyalogolva a Bangkiang Sidem faluba érünk ahol az út már kezdett jobb lenni. A falu vége felé van egy T elágazás, itt balra fordultunk, bár ez nem biztos, hogy a könyv által javasolt útvonal, de erre ment a forgalom, szóval annyira nem lövünk mellé, gondoltuk. Na ezek után kezdődött még a szintkülönbséggel teli rész, az út szélén kacsáztunk fel-le a dombokon, majd beértünk Payogan faluba, ahol benn is azért voltak érdekes és meredek útszakaszok. Itt már kezdtünk aggódni, hogy jó fele megyünk-e, azaz Ubud felé, Andi érdeklődött a helyi boltban, hogy jó irányba megyünk-e. Végigmentünk a falun és egy forgalmas T elágazásnál megint találtunk egy "trekking" feliratot abba az irányba, ahonnan jöttük, na ekkor megnyugodtunk :) A T-nél balra kanyarodva Ubud felé indultunk a főúton, hosszas caplatás után a térkép által is jelölt Mosaic kávézóhoz értünk. Na ekkor már nagyon nyüsszögtünk a papucs miatt, már majdnem inkább mezítláb mentünk volna tovább. Keresgéltük a térképen illetve a leírásban lévő balra kunkort (ösvényt?) a kávéző mellett de csak egy üres telek volt ott illetve lentebb egy keskeny útszerű valamit találtunk saras tankcsapdákkal. Ezt kihagytuk és inkább a főúton mentünk tovább, ahol beücsörögtünk egy kis helyi "étterembe": bambuszból készített előtér, fa asztalok és igazi útszéli kocsma hangulat. Már csak azért is, mert 4-5 külföldi, de látszólag régen itt élő arc (beleértve egy 60+-os urat is) poénkodott és vígan iszogatott a mellettünk lévő asztalnál. Nagyon jót ettünk, én malaclevest, Andi mai gorenget (tészta) majd folytattunk az utunkat a szállás felé. Hazaérve eldöntöttük, hogy pár napig nem sétálunk sehova papucsban :)
Kegyesek voltak a helyi istenek, a viharos eső csak este jött, egy szép napsütéses napot kaptunk. Na mai nap is volt egy művészünk, csontból készült nyakékeket hozott a reggelizés közben, Andi kedves volt vele, én behúztam a nyakamat és gépeltem tovább ;) Andi megnéze a portékát és kedvesen hárította a dolgot :) Egyelőre nem vásárolunk be, ráérünk az utolsó hónapon is, már ha akarunk hazavinni egy raklap giccset. Reggeli után az egyik vendéglátó srác (egy családnál lakunk tulajdonképpen akik vezetik az egész szálláshelyet) akadozó angolsággal kérdezte, hogy mi a napi programunk. Erre megemlítettem neki a madárparkot (www.bali-bird-park.com). Valamit motyogott magában, hogy megkérdezi a barátját, eh, legyen. Gondoltam majd megyünk autóval, úgyis írják, hogy szerveznek ilyet, hiszen a reptéri transzfert is ők oldották meg. Na erre kiderült, hogy tulajdonképpen úgy gondolta, hogy motoron (kismotor!) fogunk utazni! 10 percen belül már két motorbiciklin ültünk Andival mint utasok és vittek minket a parkba. Kapaszkodtunk ám rendesen! Én még nem is ültem motorbiciklin, szóval érdekes élmény volt a helyi közledéssel kombinálva ;) Végül is élveztem az utat, fél óra után elgémberedett hátsóval leoldalaztam a motorról és irány a madárricsaj.
4 órát töltöttünk el a parkban, mindenkinek javaslom! A fő attrakció ugyanis nem is a beketrecelt állatok nézegetése, hanem a pápuai, bali madárházak, etetések és a bemutatók. Hihetetlen érzés, amikor etetés közben közel jönnek a madarak, kezedből esznek illetve rádtelepednek. A személyzet még azt is megengedi, hogy pl. etess hornbill-eket szöcskével, vagy pelikánokat hallal. Amúgy vigyázni kell velük, az egyik papagáj úgy végigrágcsálta a fülemet, gondolom a szeretet jeleként, hogy még utána is fájt...
A madárház után elugrottunk a közeli majomerdőbe. Hát, mitagadás, csalódás volt mindkettőnknek, jobb élményt vártunk. A templomok zárva vannak, bemenni nem lehetett, csak a bejáratból lehet fényképezni. Elméletileg lehet csatlakozni a templomi ceremóniához, persze csak szigorúan bíalinéz ruhában! A majmok aranyosak, vagy inkább idétlenek és morcosan kajára hajtók. A tursták kézből etetik őket illetve magasra tartva a gyümölcsöket ráveszik őket, hogy felmásszanak értük, ami egy ideig jó móka lehet, de nekem valahogy nem jött be. Igazából számomra a helyi magas fák illetve a környezet a csodálnivaló. Belépő 15.000 Rp.
Este a közeli templomszerű valamiben befizettünk a csütörtök esténként tartott táncműsorra (www.gamelanpuspakirana.com), 19.30-kor kezdődött, 21.00-ra lett vége. A szúnyogok csak szolídan harapdáltak meg minket közben, a helyi állomány ilyen kis aprókból áll, hihetetlen gyorsak és nagyot harapnak, lecsapni már csak akkor tudod mikor begőzölt az agyuk a sok vértől. A következő táncoka láttuk: pendet, baris, legong, cendrawasih, truna jaya, asmat (pápuai). Videókat csináltam, majd töltöm fel szépen lassan. Belépő 75.000 Rp. fejenként.
Az első nap csendesen és esősen telt. A monszun a tegnapi napon a következőképpen nézett ki: reggel napsütés, de. 9-kor eső 10 perc/ 10-15 perc szünet. Napközben szemerkél, nap nem süt, estefelé megint belekezd a szokásos 5-10 perces zuhéba. Szóval hektikus a dolog, legalábbis itt Ubudban ezen a napon ilyen volt. Most reggel például megint süt a nap, apróbb felhők szaladgálnak csak az égen.
Első napon betermeltük a helyi reggelit (tojásrántotta, kávé, gyümölcs és juice). Két harapás között megjelent a művészünk, végignéztünk egy rakat alkotást. Persze festeni vagy rajzolni akart nekünk pénzért vagy eladni a jelenlegi cuccait de kiábrándítottuk, hogy az nem most lesz. Elsétáltunk a piacra, tettünk pár kört a városban. Ebédeltünk egyet a Nomád nevű barátságos helyen majd aludtunk egy jót délután. Utána egy kis esti séta az esőben, beücsörgés egy hotel vendéglőjébe és vége is a napnak. Egyetlen tanulság a napon: "crispy duck" = kacsa, amiről már annyi hús lenyestek, hogy a maradék már csak ropogósra tud sülni
Laci, a képek lassan vánszorognak fel a 512/80 ADSL vonalon, inkább éjjelre hagyom a feltöltést, hogy ne zavarja a többieket. Rakok fel majd mindig.
Na már most kérem szépen megérkeztünk. Balira. De hogyan is volt ez? Úgy döntöttem, hogy megszakítom a mókuskerék monoton nyikorgó tekerését, megünnepelvén az eddigi munkám gyümölcsét jól el is költök belőle egy részt és megajándékozom magam: beiktatok egy mini 5 hónapos nyugdíjat az életemben amit valahol nagyon messze, a távoli keleten fogok eltölteni. Balira esett a választás, mint fő bázisra: kedves emberek, jó fekvés és időjárás, pénztárcakímélő árszínvonal.
A visszajelzésekből gondolva sokan inkább elszólásnak tekintették a tervet és nem vették komolyan, egy majdani elméleti célnak volt vehető, ami talán sosem valósul meg... No de a döntés megszületett és a nedves, havas, magyar hideg télből BUD-FRA-DOH-DPS útvonalon menekültünk ki a páradús monszunba.
Sötétben érkeztünk, fáradtan, nyúzottan álldogáltunk a bevándorlásiaknál. Két papírt is ki kell tölteni előre az érkezőnek: VOA-hoz szükséges adatok (érkezés, indulás, szállás) amiből marad egy kis lap amit távozáskor kell majd bemutatni valamint a vámhoz szükséges bevallás (viszel-e $250 cuccnál többet személyenként, 1l-nél több alkoholt, állat- és növénydarabokat illetve termékeket, 100 millió IDR-nél több kpt, fegyvert, pornó felvétel, cd/videokazettákat stb.). A bevándorlásiaknál nem volt gond, jól betanult köszönéssel keztem a tipikus nagydarab afroamerikai USA bevándorlási tiszthez hasonlatos úrnál a "kezelést": egy nyikkot nem szólt és szorgalmasan döngette a pecséteket a megfelelő helyekre.
Ezek után továbbbattyog az ember a csomagkiadó felé, ahol útközben stresszelik a látogatót nagy táblákkal több nyelven: ha drogot csempészel, halálbüntetés, ha nem jól töltöd ki a vámos nyilatkozatot, megbüntetünk és ez egyékbént is bűncselekmény, csak félj mert itten aztán hivatal van, ez megalapozza a vendégszerető hangulatok 24 órányi utazás után. Na már itt kezdtem egy kicsit parázni, hogy mi lesz a nálam lévő elektronikai cuccokkal, kell-e támogatnom az "Istenek Szigetét" a kezdetekkor némi pénzmaggal vám formájában ha úgy tartja kedvük.
A szitu a következőképpen oldódott meg: bamba képpel szuggeráljuk a szalagot, hogy megjöjjenek a csomagjaink. Érdekes módon két "Porter" felirattal rendelkező helyi tag kolbászol az emberek között és vadásznak. Na mi lettünk a célpont... Megvan a csomagom, már csak Andiéra várunk, a csomaghordók, mint a hiénák, várnak. Megjött a másik hátizsák is, a "porter"-ek odajönnek, hogy segítsenek, erőszakosan felkapják a cuccunkat és hiába kiabálok, hogy ne, meg egyébként is be kéne mutatnom a pár dolgot a vámon, teljesen immunisak rá és viszik a poggyászunkat rendíthetetlenül. Vigyorognak, megelőzzük az ellenőrzésre várók hosszú sorát, behajítják a poggyászunkat a röntgenbe majd szaladunk is tovább, odaadjuk a vámosnak az előre kitöltött papírokat kutyafuttában aki csak bólint rá, aztán így 2 perc alatt hirtelen az egyik pénzváltónál találjuk magunkat már odakinn. Persze a jatt miatt várják, hogy váltsak, bizrtosra mennek, hogy legyen rúpiám, no meg az ottani árfolyam sem csábító, szóval váltok valamennyi eurót és odaadom a kért pénzt. Ennyit a fontos vámvizsgálatról meg a várakozásról... Ezek után boldogan kikísérnek, kérdezgetnek, hogy első alkalom-e, kell-e taxi stb. Szerencsére az már le volt szervezve, várnak odakinn egy papírt lobogtatva a nevemmel. Elviszik a "porter" kollégák a kocsiig a poggyászokat és még ott is kérnének jattot, de már leráztam őket, hogy a pénzem a csomagtartóban van...
A Sayong House által küldött sofőr rendes tag, valamennyit beszél angolul, ennyi elég volt, hogy jóban legyünk :) . Beültünk hátra a terepjáróba és otthagytuk kedvenc csomaghordóinkat, írány Ubud. Az úton, néha esik az eső 5-10 percig. Hosszúnak tűnik az utazás, álmosak voltunk kegytlenül, 50-70 km/h átlaggal megyünk csak. Andi feje le-lebicsaklik, kitekert pózban szunyál egy picit. Emberünk nem rak be semmi helyi zenét, csöndesen haladunk a cél felé, csak a kocsi mennyezetére felszerelt dobozos papírzsebkendő tartóból kilógó zsepi lifeg néha a maximumra állított szellőzésben. Balra tartás van, pici dudálással (nem a jóféle parasztos rátenyereléssel) és fényszóróvillantásokkal kommunikálnak, a motorosok mindenhol kitöltik a rendelkezésre álló teret mindenféle életkort reprezentálva (2-4 fő/kismotor az átlag). Ja, és indexet is használnak. Oldalanként kétsávos út vezet Ubud felé, amely érzésre egyenes arányan szűkül a megtett távolsággal, később már nem hogy két sáv áll rendelkezésünkr, de a kocsi is alig fér el egy sávban néhol...
Megérkeztünk Ubudba! Egyből látunk valamiféle ünneplést, asszonyok cipelnek fejükön hatalmas adag vegyes gyümölcshalmot, a sofőrünk megszólal: a fél falut ellátni való adagok felajánlások és áldozatok az isteneknek. A tetthelyre érve egy fiatal srác vár minket a szálláshelyen, megmutatja a kis kunyhónkat ahol végre pihenhetünk egyet. Szerencsére jól beszél angolul, kapunk egy teát, a wifi jelszót és végre fürdünk egy jót :)
A kunyhó jól néz ki, van privát fürdőszobája, ami mondjuk nagyon fapados. Kis rendezett udvaron található az egész, még nappal nem láttam :) Fő a pihenés, ledőlünk a melegben, az eső néha esik 10 percekre, ciripel, kerreg, kattyog mindenféle állat a környéken... Reggel majd kimerészkedünk...
